13. fejezet

Sziasztok! Sajnálom, hogy nagyon régen nem írtam, de egyszerűen nyár van. Nyaralunk.:) De most itt van a folytatás, és remélem tetszeni fog!^^

 A hűvös szél páraként csapódott rá a jól befűtött kórterem egyetlen ablakára. Egyik lábamat kiveszem a takaró alól, mert kissé melegem is van. Az utcáról felhallatszódó autók hangjától, és a kintről jövő orvosok duruzsolásától, gyermeksírástól képtelen vagyok aludni. Csupán a párás ablakon átszűrődő lámpák fénye világít be, aminek segítségével, sokkal nehezebb az alvás. Az évek során a plafonra tapadt kosz- és mocsokfoltokat bámulom, és próbálok valamiféle alakzatokat kilesni belőlük. Jack már hazament, de azt ígérte, hogy meglátogat másnap is. A monoton csipogás és légzésem az egyetlen, ami kissé elálmosít, így megpróbálom a külvilágot kizárva csak arra koncentrálni. Lehunyom a szemem, és gondolataimba merülök.

 Valahogy muszáj lesz innen elmenekülnöm, amint lehet. Az infúziót már lecsatolták, már csak megfigyelés alatt és pszichológiai kezelések miatt tartózkodom a kórház falain belül. Úgy tartanak itt, mint egy törékeny porcelánt. Nem szorulok rá ekkora felügyeletre, pláne ha azt valami pénzes agyturkásztól kapom. Hirtelen ki kell mennem, ezért nagy nehezen felülök az ágyamon. Kissé legyengültem. A lábamat a megnyugtatóan hűvös parkettára helyezem, és a matracba kapaszkodva próbálok feltápászkodni. Eleinte megszédülök, és vissza is rogyok az alvóhelyemre. Amint kitisztul a kórterem a szemem előtt, egyből megismétlem a folyamatot. Lábaim erőfeszítések árán ugyan, de lassacskán kivisznek az ajtón túlra. Egy hosszú folyosó tárul a szemeim elé, amely teljesen üresnek mutatja magát. Ám az ajtókon belül hallatszanak a szokásos kórházi hangok; köhögés, orrfúvás, orvosok megnyugtató hangja, és a betegek halk nyivákolása.

 Ahogy így haladok a mosdó irányába, egy ismerős hangot vélek felfedezni. A hatvanegyes szobához fordulok, és kíváncsiskodva rányomom a fülem az ajtóra.

 - Mondtam már, hogy leestem! - kiáltja kétségbeesetten egy nő.

 - Szóval megbotlott, és a legurult a lépcső tetejéről - hallom az orvost, és szavaiból kiveszem, hogy nem igazán hisz a hölgynek - És mi az a karcolás a szemöldökénél?

 - Biztosan lehorzsoltam az egyik fokba.

 Nem tudom, egyszerűen nem jövök rá, miért ilyen ismerős ez a hang...

 - De be van dagadva! - folytatja az orvos.

 - Mert beütöttem - dadogja a hölgy.

 - Biztosan nem bántották?

 - Igen - hangja már remeg.

 - Sarah kisasszony! - hallom a hátam mögött Dr. Markot, mire rémülten megfordulok - Nem a kórteremben lenne a helyed?

 - Csak kijöttem a mosdóba - felelem halkan, egy óvatos lépéssel eltávolodva a hatvanegyes szobától.

 - Igazán? - vonja fel a szemöldökét - És... Eltévedtél?

 Habozás nélkül bólintok.

 - Menj tovább egyenesen! Vagy elkísérelek?

 - Dehogy - rázom vadul a fejem - Már eltalálok egyedül is. Köszönöm a segítséget!

 Dr. Mark csak biccent, és már halad is tovább. Ebben a pillanatban kinyílik az előbb lehallgatott kórterem ajtaja, és egy orvos lép ki rajta, kezében röntgenfelvételekkel. Mielőtt meg tudnám nézni, ki az a nő, aki bent ül, az ajtó nyomban becsukódik. Már nem is kell kimennem, csak furdal a kíváncsiság. A fehér köpenyes után osonok, de csak halkan, hogy észre ne vegyen. Meg kell néznem a hölgy papírjait. Szerencsére mezítláb vagyok, ezért a lépteim hangjait szinte teljesen elnyelik a szobákból kiszűrődő beszélgetések. Az orvos viszont nyilván mégis megérezi, hogy valaki követi, ezért hátrapillant. Én az italautomata mögé bújok csendesen, és közben érzem, ahogyan őrülten kalapál a szívem. Az orvos elhalt léptei hirtelen visszatérnek. Elindul, így én is megyek utána. Az „Iroda” feliratú ajtónál áll meg utoljára, és amint belép, én csalódottan dermedek le előtte.

 - Meg kell várnom, amíg ki nem jön - gondolom, és közben azon morfondírozok, hogy hová rejtőzhetnék addig. Végül az iroda melletti mosdóban állapodom meg, amibe bár szigorúan csak az orvosok léphetnek be, végül mégis besétálok.

 Nem sokkal később ismét meghallom, a férfi lépteit a visszhangos folyosón, ezért gyorsan kislisszolok, és a szerencsémre a zárban felejtett kulcs elfordításával belépek az irodába. Temérdek szekrény ékeskedik előttem, és néhány íróasztal. A fából készült bútorok elég régiek lehetnek, de még mindig jobb állapotban vannak, mint a kórtermem ágya, széke, vagy éjjeliszekrénye. Ahhoz a fiókhoz vetem oda magam először, amiben a röntgenfelvételek ékeskednek.

 - Esélytelen - rázom a fejem, amint megpillantom az ABC elrendezést.

 Végül mégis nekivetem magam, hátha ismerős névre bukkanok. Az A-val kezdem, és meglepetésemre nem sokára az Amerthson vezetéknév jelenik meg előttem. Nem törött el semmim. Nem én vagyok. Remegő kézzel húzom ki a papírkötetet, amin az Angela Amerthson név díszeleg. A szívem nagyot dobban, a lélegzetem egy pillanatra megakad. Az anyukám leleteit tartom a kezemben.