Köszönetnyilvánítás, vagy mi a fene

Sziasztok, kedves olvasók, idetévedők, szóval mindenki, aki ezt most látja; Blackbirds!

 Elérkeztünk ennek a kis blognak a végéhez, sajnos, nem sajnos, hát ez van. Semmi sem tart örökké. Nem tervezek neki második évadot, hiszen feleslegesnek érzem. Sarah életében minden rendbe jött, és ha lenne neki második része netalántán, azt sajnos nem tudnám hasonló jellegűre megírni, és ehhez nem is kell... 

 Célom nem volt ezzel a történettel, hiszen szimplán egy szám adott hozzá ihletet, amit ott fent is láthattok: Linkin Park - Blackbirds.

 Voltak a történetben dal idézetek is, de ezt csak azok láthatják, akik ismerik a zenekart. Én ismerem, és nagyon szeretem, de azt hiszem, hogy ennek semmi köze a bejegyzéshez.c:

 Hogyan fejezhetném ki a tiszteletemet, és hálámat azért, amiért lelkes olvasókra akadtam? Nem tudom, de annyit kérek, érezzétek át az örömömet ezzel kapcsolatban. Hatalmas érzés végezni egy már-már kisregénnyel, és ezt nem először tapasztalom meg. Nincs sok fejezet, de ami van, az rágós, és sokatmondó. Talán. Remélem, voltak emlékezetes pillanatok a történetben, és azt is, hogy az olvasóim továbbra sem hagynak cserben, akár erről, akár más blogomról van is szó! (Az utolsó kirándulás, Bloody Revenge, Más világ, Miharu's Short Stories meg még sok más...)

 Köszönöm azt a sok fejlécet, amelyeket készítettetek nekem, de egy sajáttal akartam lezárni, ha már az egész történetet én hoztam össze. A kritikákat is köszönöm, köszönöm, hogy időt szántatok az elolvasásra, meg ilyesmi!

 Lehet, hogy ez az egész hülyeség, amiket most írok, de komolyan meg szeretném hálálni minden kedves bloggernek, bloggerínának, akik figyelemmel követték a történetet.

Szóval... További jó repülést, legyetek szabadok, és hálásak azoknak, akik mellettetek vannak! ~Miharu

18. fejezet

 - Sok sikert! – szorítom meg bátorítóan Jack kezét, aki egy biccentéssel köszöni meg az odafigyelésem. – Jaj, te! Hogy nézel ki? Olyan pacuha vagy! – nevetek, és megigazítom a nyakkendőjét.

 Tekintetünk mikor összetalálkozik, ez a mozdulatom lelassul, és tempója átköltözik a szívem dobogásának ütemébe. Jack magához ölel, és lágyan megcsókol.

 - Most már mennem kell, mert elkésem – simítja meg az arcom mosolyogva, én pedig szédelegve bújok ki karjai közül.

 Amint az ajtó becsukódik mögötte, fáradtan rogyok le a kanapéra. Egyedül vagyok a lakásban. Anya végre talált magának egy kezdetleges munkát, (egy bevásárlóközpontban eladó) Jack pedig tanult, és most egy irodában keres magának helyet. Én még mindig tanulok. Meg akarom valósítani egy régi álmom; állatorvos szeretnék lenni.

 Miután végiggondolom ezeket a dolgokat, felállok, és kisétálok a szabad levegőre. Tavasz van. Csak néhány eltévedt hűvös szellő járja néha körbe a telket, s már el is hagyja azon nyomban. Az egész város színekbe öltözött, szinte alig lehet ráismerni. Én azonban a rég látott fámhoz megyek, hogy kicsit kiürítsem a gondolataim, mert a magányomban mindig vigaszt nyújtott letekinteni a napfényben csillogó vízbe. Le is ülök a sziklám szélére, hátradöntöm a fejem, lehunyom a szemem, és hallgatom az édes madárcsicsergést, melyet immáron nem csak egy feketerigó torkából hallhatok. Hátrafordulok, és megnézem a virágokkal díszített fát, melyen két feketerigó is ül, alattuk kis fészek ékeskedik, bennük tojások. Finom mosolyra húzom ajkam, és arra gondolok, hogy ez a feketerigó végig velem volt, míg aztán ő is talált magának egy családot. Akárcsak én.

 Már nem félek. Tudom, ha apát kiengedik a börtönből, akkor is minden rendben lesz, hiszen Jack megvéd majd minket. Végre sikerült teljesen leszoknia a kábítószerről, és az ivásról, és ezért nagyon hálás. Azt mondja, én adtam hozzá erőt neki. Én, aki eddig az első, és egyetlen szerelme. Szívem mindig hevesen dobog, ha arra gondolok, mennyi mindent tett ő is értem, úgy, hogy közben ő szenvedett a legtöbbet… És ott van anya. Tőle a szívem szakad meg, és nem tudom elégszer kifejezni azt a hatalmas sajnálatomat, amiért otthagytam a mi ellenségünkkel. Azzal, ki úgy bántott minket, mint madarakat a vadász.

 De most már szabadok vagyunk. Valóra vált az álmom. Úgy érzem, repülök, akadálytól mentesen, pehelykönnyű szárnyaimmal, rajtuk a két legfontosabb embert cipelve. Nem nehezek. Sőt! Úgy érzem, ők tartanak fent a levegőben. Ők az én szárnyaim. S ha valaha lebomlanának rólam, ott lesz mellettem valaki, ki mindig követett, és segít majd fennmaradni szárnyak nélkül is. Ő az én feketerigóm.

VÉGE

17. fejezet

Sziasztok! 

Elérkeztünk az utolsó előtti fejezethez. Igen, én ezt már nem tudom tovább húzni, és úgy tűnik felesleges is... Egyszer úgyis mindennek vége.c: Remélem, sikerül majd egy maradandó lezárással megköszönnöm, hogy ilyen lelkes olvasóim voltatok!<3

 - Sarah! – hallom nevem a hátam mögött, s a hangra egyből megdobban a szívem.

 Amint megfordulok, anyukámat látom, ahogyan sebesen halad felém, könnyektől ázott szemekkel. Az enyémből is kicsordul egy, és a táskámat ledobva odarohanok hozzá.

 - Kérlek, ne haragudj! – szorít magához, és pedig zokogva simogatom csontos derekát.

 Eltol magától, és letörli a szemeimet.

 - Jössz velünk, anya? Kérlek! Nagyon kérlek! – szipogom, ő pedig mosolyogva bólogat, és a fülem mögé tűri az egyik sötétbarna tincsem.

 Én zokogva újra megölelem, ám a pillanatot egyből megszakítja apám érdes hanga, ahogyan felénk lépked.

 - Sarah! – üvölt idegesen, én meg megszorítom anya kezét, mintha az biztonságot sugározna – Mégis mit képzelsz magadról, mi? Hol a faszban voltál eddig?!

 Remegek, válasz nem jön ki a torkomon, Jack azonban elém lép, és mélyen apám tekintetébe ássa az övét.

 - Nálam, baszd meg – jelenti ki nyugodt hangon, de legbelül tudom, hogy fél apámtól.

 - Hogy beszélsz, kisgyerek? – kérdezi apa meghökkenten.

 - Ahogy maga a saját lányával – mondja Jack, én meg mindjárt elájulok, úgy remegek.

 - Sarah! Ki ez a kis senkiházi? – veti oda nekem a kérdést, egy gúnyos vigyorral az arcán.

 - Ó, elnézést. Még be sem mutatkoztam – neveti el magát kelletlenül Jack, és egy pimasz mosoly kíséretében odanyújtja a kezét apának – Jack Bourdon vagyok.

 Apám arcán alig láthatóan végigfut az idegesség nyoma, majd ő is odanyújtja a kezét Jacknek, ám a helyett, hogy megrázná azt, lerántja őt a földre.

 - Ohó! Milyen erős szorítása van magának! – vigyorok Jack, miközben feltápászkodik – De a nevét még mindig nem tudtam meg.

 - Robert Amerthson – mondja halkan apa, és felém közeledik.

 Újból megszorítom anya karját, bár tudom, ő is ugyanúgy retteg, ahogyan én. Szívem dobogása még a sóhajtásaimat is elnyeli, minden pillanatban, mikor apa egy lépést tesz felénk. Majd végül, mikor megáll előttünk, egy hatalmas pofont kapok tőle, amelybe még a fülem is megcsendül, és el is vesztem az egyensúlyom. A földre kerülök ütésétől. Már látom, ahogyan anya haja felé nyúl, de mielőtt én tudnám megakadályozni, hogy megtépje, Jack rántja meg apa kabátjának kapucniját, ezzel némileg kizökkentve egyensúlyából.

 - Mit képzel magáról? – üvölti Jack, és egy hatalmasat üt apa arcába öklével, amitől ő is a fölre kerül.

 Zokogva ülök, s érzem, ahogy körülöttem már többen összegyűltek figyelni, hogy mi történik éppen. Apa feltápászkodik, letörli a vért a szájáról, és idegesen megragadja Jack pulóverét. Ebben a pillanatban szirénázva érkezik a rendőrautó, amire ösztönösen elengedi a barátomat.

 - Ki hívta ki őket? – üvölt apa, magából teljesen kikelve, ám senki sem ad választ a kérdésére.

 Háta mögött csattan a bilincs, ő pedig még mielőtt a kocsiba ültetné, kiabálva átkoz engem, anyámat, és Jacket:

 - Rohadjatok meg, mindnyájan, ti senkiházi fasszopók! Angela! Nélkülem te egy senki vagy, ugye tudod? Egy nagy büdös senki! Sarah is a te véredet örökölte, hogy pusztuljatok meg mindannyian! Bár ne lennék egy ilyen család tagja, ahol az apát semmibe veszik! Az egyetlen embert, aki tett is valamit ezért a kibaszott életetekért!

 Jack nyomban magához karol, amint észreveszi őrült remegésem. Amint belélegzem illatát, egyből zokogni kezdek.

 - Shh! Most már nincs semmi baj! Elment végre! – suttogja a hajamba.

 - És ha visszajön? – kérdezem, könnyeimet nyelve.

 - Nem fog egyhamar visszajönni – nyugtat – De ha mégis, megvédelek titeket!

 Ösztönösen anya felé fordulok, és őt is átölelem. A kettő legfontosabb személy karjában lenni egyszerűen fantasztikus és megnyugtató érzés. Zokogásom is lassan elhal, és már csak az utolsó könnyeimet engedem lefolyni az arcomon.

 - Mi lesz velünk ez után? – nézek fel az ölelésből.

 - Minden jó lesz, meglátod! – mosolyodik el Jack finoman, és egy utolsót simít hajamon.

 - Anya! – fordulok felé – Úgy örülök, hogy velünk jössz! Nagyon szeretlek!

 - Én is szeretlek, kicsim – mosolyog, és egy könnycsepp csillan meg a szemében.

 Újra megöleljük egymást, és mindannyian érezzük, ettől a naptól kezdve egy új élet kezdődik számunkra.

16. fejezet

Sziasztok!

Szörnyen röstellem, amiért idáig nem volt rész, ennek oka csupán az, hogy nem volt ihlet sem hozzá. De most, végre valahára meghoztam, remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Bár sok minden nem történik, itt inkább az érzelmekre akartam koncentrálni, hogy kicsit visszarázódjatok Sarah helyzetébe. Egyébként elgondolkoztam, hogy a Sarah milyen sablonos név... Na, mindegy, így alakult.c: Egyébként ajánlom, hogy ehhez a fejezethez hallgassátok Linkin Parktól a Powerlesst, feltéve ha ti is akarjátok. Ha minden igaz, berakom felülre, de ha nem, akkor youtube-n megtaláljátok!^^

 A bennem összegyűlt kín maró könnyei csurognak le arcomon, ám egy hang nélkül hagynak csupán fénylő nyomot rajta. Sírásra már képtelen vagyok, az összes erőmet elveszítettem, csak fekszem az ágyamból bámulva az ablakot, minek párkányára egy magányos feketerigó telepedett elbújva az esőtől, amely úgy zuhog, akár a zuhanyrózsából a víz. A madár csak ül, fejét szárnya mögé bújtatva, nem akarja látni a világot, ahogyan én sem. Mintha mindenhová ugyanaz az egy feketerigó követne engem. Nem zavar, legalább itt vagyunk egymásnak még akkor is, mikor már tényleg semmim sem maradt.

 - Jobban vagy? – ül mellém hirtelen Jack, ezzel megszakítva a nyugalmat sugárzó csendet.

 Bólintok, majd visszafordulok az ablakhoz.

 - Tudom, milyen érzés elveszteni az anyukánkat… - kezdi, de én beleszólok.

 - Én nem vesztettem el – mondom halkan – Ő mondott le rólam.

 Szívembe éles fájdalom nyilall, ahogyan ezt kimondom, de rá kell jönnöm, ez a valóság. Nem szabad elbújnom, akár a feketerigónak ablakom előtt.

 - Nem tudott mit tenni. Fél – magyarázza, óvatosan végigsimítva kezemen.

 - Ha elmenne… Akkor nem kellene mitől tartania. Vigyáznék rá – suttogom, szemhéjamat összeszorítva, így visszatartva a sírást.

 - Próbálj meg megint beszélni vele! – ajánlja, de valahogy nem érzem hangjában a reményt, amit közvetíteni próbál. Ő sem igazán hisz ebben. Ahogyan már én sem.

 - Szerinted már hazamehetünk? – kérdezem keserű mosollyal az arcomon, Jack felé fordulva.

 - Várj meg itt! Megkérdezem az orvost – mondja, és feláll mellőlem.

 Amint az ajtó becsukódik mögötte, én újra elsírom magam. Az eső immáron csak csepereg az eresz alatt, a madár pedig már nem ül a párkányomon. Most teljesen egyedül nézek szembe a világgal, amely olyan szürke, akár az érzéseim. Szinte már nem érzek semmit sem, csak azt az éles fájdalmat, amely sehogy sem tud kiköltözni mellkasomból; szívem helyéről. Erőteljesen letörlőm könnyeimet, nem akarok gyengének látszani. Igazán önző dolog lenne, hisz nem én vagyok az egyetlen, aki depressziós ezen a világon.

 Az ajtó ismét nyílik, rajta pedig ketten jönnek be. De bár egy leheletnyi reményt keltett bennem, mégsem anyukám, hanem Jack, és egy idegen orvos lépi át a küszöböm.

 - Biztosan jobban vagy? – kérdezi a férfi, papírjaimat vizslatva.

 Én csak bólintok, még ha nem is vagyok teljesen őszinte ezzel kapcsolatban.

 - Akkor felőlem semmi akadálya.

 Jack bátorítóan elmosolyodik, én pedig viszonzom e mimikáját. Amikor az orvos aláíratja velem a lapjaimat, és kisétál a kórtermemből, nyomban pakolászni, és öltözködni kezdek. Jack segít, és mikor végre kész vagyunk, szinte megkönnyebbülésként ér, táskámat megmarkolni, ahogyan elhagyjuk szobám falait. Még utoljára visszanézek ablakomra, hol látom, ahogyan az eső immáron nem csepereg, csak a nedvességet hagyta maga után. Én anyámat hagyom magam után, ahogy most kisétálok a kórház ajtaján…

15. fejezet

Sziasztok! 

Ahogy azt megszokhattátok, ismét csak egy drámai résszel van dolgunk.Remélem, elnyeri a tetszéseteket, és ha igen, szerencsétek van, mert még ötletem sincs ezek után, hogy hogy fejezzem be, és mikor.:D A facebook oldallal/csoporttal kapcsolatban, még mindig várom az ötleteket, vagy kéréseket. Még nem tudom, hogy legyen e.

 Éjszaka van, ám én mégis képtelen vagyok az alvásra. Minduntalan anyukámra gondolok. Arra, hogy egy épületben vagyok vele, de én mégsem láthatom, és arra, hogy apa is itt van. Immáron nem vagyok biztonságban. Beszélnem kell vele! Meg kell kérnem, hogy szökjünk meg együtt!

 Nagyot sóhajtok, és felülök. Az ágy nyikorgó hangot ad ki magából, minden alkalommal, mikor megmoccanok, ezért rémülten a mellettem lévő széken alvó Jackre nézek. Az álma nyugodt, nem sértené egyetlen egy zaj sem. Mint aki nem is ebben a világban szunnyadna, hanem valahol, ahol örök béke és boldogság honol. Elmosolyodom, majd óvatosan felállok, és lassú léptekkel kisétálok a kórtermemből. Ugyanaz a halk zaj fogad, mint előző este, ám most még jobban rettegek, akárhányszor csak lépteket hallok a folyosón. Mély lélegzeteket veszek, és próbálok csak a szapora szívverésem lenyugtatására koncentrálni. Végül megállok a hatvanegyes kórteremnél, ahol anyukám alszik. Elmosolyodom, szinte megnyugvásként ér, hogy ismét láthatom. Mély levegőt veszek, és halkan benyitok. Anya amikor felém fordul, arcát zordnak látom, ám amikor meglát, hatalmas mosoly ül ki rá.

 - Kislányom! – rebegi, és szemében egy könnycsepp csillan meg.

 Az én arcomra is hamar felszalad a vigyor, és izgatottan rohanok gyönge karjaiba. Mint ha minden félelmem abban a pillanatban múlna el, s az egész szobát betölti anya jellegzetes illata.

 - Úr Isten, de örülök, hogy látlak! – kiáltok örömkönnyekkel küszködve – Hogy érzed magad?

 - Én is nagyon örülök neked, Sarah – szorongat – Jól vagyok, most hogy látlak, még jobban. De, mondd! Mit keresel itt?

 Hangjában aggodalom, és félelem motoszkál. Eltávolodok tőle.

 - Meg akartam halni. Kérlek, ne haragudj! Tudom, önzőség volt! Közben ő majdnem megölt! – zihálom zaklatottan, kezeimet ökölbe szorítva.

 - Nem, dehogy is! Nem vagy önző kicsim, ilyet ne mondj! – mondja, miközben magához húz – De ilyet soha többé ne tegyél, érted?

 Nem bírok megszólalni, mert tudom, egyből rám törne a zokogás. Csak bólintok és hagyom, hogy anya gyengéden simogassa a hajam remegő kezével.

 - Hidd el, minden rendben lesz! – suttogja, de hangja nem erről árulkodik.

 Egy könnycsepp csordul ki ismét szememből, mely anya sápadt karjára hullik. Ő finoman eltol magától, és óvatosan letörli az arcomon maradt nyomát.

 - Ne sírj! – mondja, keserű mosollyal.

 Még csak negyven éves, de sokkal idősebbnek néz ki. Az évek, amelyeket kész terrorban töltött, nem tettek jót az addig feszes és makulátlan bőrének. Eddig aranybarna haja is elvesztette csillogását, és őszülni kezdett. Kávébarna szeme szinte ürességet áraszt magából, ahogyan az enyémbe néz. Olyan vékony, mint aki anorexiában küszködne. A szívem nyomban megtelik bűntudattal, ahogy arra gondolok, mennyi mindent élhetett át még akkor is, amikor nem voltam otthon. Aztán tekintetem a szeménél lévő lila foltra téved, és ismét könnyezni kezdek.

 - Szökjünk meg! – szólalok meg hirtelen, mire leolvad hamis mosolya arcáról.

 - Tessék?

 - Szökjünk meg! Hagyjuk itt ezt a szörnyű várost! Hagyjuk itt az egész országot! Nem akarom, hogy apa ismét ránk találjon, és továbbra is megkeserítse az életünket! – mondom bátorítóan, ám anya arcára nem vagyok képes lelkes mosolyt csalni. Zavartan kutat valamit a földön tekintetével, mintsem hogy a reménytől csillogó szemembe nézzen.

 - Nem lehet – sóhajt komoran.

 - Miért ne lehetne? Én is eljöttem!

 - Azért, mert nem lehet! – jelenti ki, ellentmondást nem tűrő hangon.

 Tudom, hogy nem illik feleselnem, most azonban mégis ellenállok, és határozottan így szólok:

 - Megyünk!

 Fáradtan rám néz. Nincs ereje vitatkozni velem, és a hit is eltűnt arcáról. Érzelmektől akarja megóvni mimikáját, de én nem akarom, hogy elszálljon a reménye. Mindig van kiút.

 - Van egy barátom – kezdem, aztán kis habozás után folytatom – Van egy háza, ahol eddig laktam. Ő reményt adott nekem, és én is próbálok neki. Szörnyű múltja volt. Kábítózik, azaz remélem csak kábítózott is.

 - Tessék? – hökken meg. Nem csoda, ha megrémült.

 - Nyugodj meg, nem bántana senkit! – mondom – Talán segítene nekünk. De akkor kérlek, szökj meg velem innen! Már akár holnap. Vagy most! – könyörgök csillogó szemekkel.

 - Nem fog menni – rázza a fejét.

 - Miért nem? – kérdem kétségbeesetten.

 - Én szeretem Henriket – jelenti ki, összeszorított szemhéjakkal. Látszik, hogy görcsösen tartja vissza a zokogást.

 - Térj már észhez, anya! – üvöltök fel hirtelen, mire összerázkódik – Mit szeretsz benne? Azt, hogy milyen szexin tud péppé verni?

 - Nem…

 - Akkor? Nézz magadra! Hogy nézel ki! Mint egy idegroncs! Csak nem összetört valamid? Leestél a lépcsőn, ugye? Rohadt hihető, tényleg. Még a vak is látja, hogy a „szerelmed” bántott. Szeressétek akkor egymást, nyugodtan, és csak ne is zavarjon, hogy közben eltűnök! Undorító vagy te is!

 Azon nyomban megbánom, amit mondtam. Anyát egész végig szidták, jót nem is mondtak róla. És én is ezt teszem. Szemét lehunyja, próbál mélyeket lélegezni. Bármennyire is sajnálom, a haragom nem múlik el, így szinte meggondolatlanul, de folytatom:

 - Hányszor szenvedtél már? Hányszor kért bocsánatot? De aztán újra, és újra megteszi veled azt, amit más sosem! És te még így is képes vagy azt mondani, hogy szereted? Jobban, mint a saját lányod? – már üvöltök, ő pedig zokogni kezd.

 - Sajnálom – böki ki végül.

 Semmi tagadás, semmi olyan, ami arra utalna, hogy egy kicsit is fontos lennék neki. Mintha azt hinné, hogy figyelik, vagy csak a harag, amiért én otthagytam. Ez nagyon fáj. Mélységesen fáj. 

 - Ugyan, nem kell. De holnap már itt sem vagyok! – mondom zaklatottan, és felállok – De csak hogy tudd! Én téged mindig is szerettelek. Jobban, mint bárkit.

 És erőteljesen becsapom az ajtót.

 - Mit keresel itt? – jelenik meg előttem idegesen Dr. Mark, de ez érdekel engem most a legkevésbé.

 - Hagyjon békén – lököm arrébb, és beviharzok a szobámba.

 Amint becsukom az ajtót, a hátammal rátámaszkodom, lecsúszok, és sírni kezdek. Természetesen Jack meghallja, és rémülten hozzám rohan.

 - Sarah, miért nem alszol? Miért sírsz? Mi a baj? – kérdezgeti.

 - Anya… - zokogom, de többet nem bírok kinyögni.

 Az egyetlen, akire mindig is számíthattam. Aki felnevelt, aki beszélni tanított. Az egész életem egy pillanat alatt hullt össze bennem. A remény elszállt, már nem maradt semmim. Csak tűröm, és tűröm.

Köszönöm und oldal!^^

Welcome, dear blackbirds!♥ (az egyik olvasóm nevezett el így titeket, úgyhogy most felhasználom^^)

 Igen, jól gondoljátok, ma nem egy fejezet miatt jelentkezem, (pedig már megírtam, haha:D) hanem az agyamban megfogant egy ötlet. Elértük az 5000 megtekintést, aminek iszonyúan örülök, köszönöm szépen! Szóval ennek ,,örömére" arra gondoltam, hogy csinálhatnék a blognak egy facebook oldalt, csak nem tudom, mennyire lenne erre igény. Szóval írjátok hozzászólásban, legyen e oldal, vagy esetleg csoport, vagy sem!

Puszi: Miharu

14. fejezet

 Könnyek lepik el a szemem. A meghatottságtól, a tudattól, hogy láthatom anyát. De aztán az öröm áztatta mosolyom egyszeriben leolvad arcomról, és a keserű kín talál helyet a szívemben. Hiszen most itt van. Apám újra bántotta. Közel lehet. El kell menekülnünk!

 Hirtelen lépteket hallok az ajtó felől. Rémülten ugrom fel, előtte viszont találomra becsúsztatom a fiúkba anya leleteit. Mikor már nyílik az ajtó, én az asztal alá slisszolok, és úgy összehúzom magam, hogy még levegőt is alig kapok. Az illető pont felettem matat az asztalon fetrengő papírok közt. Minden egyes hangnál nyelek egyet. A szívem olyan hevesen ver, hogy attól félek, annak a hangja fog lebuktatni. Hát csak várok. Minden perc, minden lépés egyre lassabb, szinte kínszenvedés az asztal alatt kucorognom. Aztán az orvos végre kimegy az irodából. Megnyugodva sóhajtok, ám ekkor kulcs fordulását hallom a zárban. Bezártak.

 - Most hogy jutok ki? – kérdezem magamtól, és nyöszörögve próbálom lenyomni a kilincset. Semmi haszna.

 Reménykedve körbetekintek, és a szemem az egyik ablakon ragad meg. Sóhajtok, majd minden erőmmel felkapaszkodom a párkányra. Akárhányszor kissé megerőltetem magam, a csuklómba éles fájdalom nyilall. De nem adom fel. Nagy nehezen végül sikerül felküzdenem magam az ablakra, ám amikor letekintek, minden reményem elszáll. Magasan vagyok. Nem olyan magasan, mint Jack háza előtti sziklán, de éppen eléggé ahhoz, hogy összetörjem valamim. Talán öngyilkossági kísérlet, de mindent megteszek, hogy lássam anyát. Végül tekintetem a kórház alatti tujára szegezem, behunyom a szemem, és egy mély sóhajtás kíséretében leugrom. Hatalmas ütés ér, amikor sikerül a növényben landolnom, és néhány lila, kék foltot is szereztem magamnak, de megnyugodva látom, hogy nem tört el semmim, és hogy élek.

 - Sarah! – hallok egy hangot, és gyors lépéseket egyre közeledni, mire megdobban a szívem. Jack – Mit keresel te itt, egy tujában az éjszaka kellős közepén?

 - Leugrottam – felelem kissé remegő hanggal. Még mindig bennem van az előbbi „repülés” okozta sokk.

 - Mi? – néz rám nagy szemekkel, majd ösztönösen a nyitott ablakra téved a tekintete – Úr Isten! Jól vagy?

 - Persze, semmi bajom! – rázom a fejem hevesen, majd nagy nehezen kikászálódok a tujából – Anya is itt van – jelentem ki hirtelen.

 - Komolyan? – kérdezi meglepetten.

 Bólintok.

 - Meg akarom látogatni! Meg kell néznem, hogy jól van e!

 - Nem, Sarah – csóválja a fejét – Vissza kell menned a szobádba! Már harmadszor lettél majdnem öngyilkos.

 - Dehogy harmadszor – bököm ki, mire kérdőn néz rám – Sokszor próbálkoztam vele – vallom be.

 - Idióta – suttogja, majd lábamat és a hónom alatt megfogva felemel.

 Oly könnyedén visz a kórház bejárata felé, mintha csak egy röpke szellő emelne fel.

 - Köszönöm, azt hiszem, tudok még járni – jelentem ki kissé ideges hangsúllyal.

 - Bocs – röhögi el magát kínosan, és letesz. Lábamra ismét nagy teher nehezedik.

 Hangtalanul és észrevétlenül próbálunk besétálni a szobámba, de pechünkre Dr. Mark meglát minket, és rémülten felénk rohan.

 - Sarah kisasszony! Égen-földön kerestelek már! Miért nem voltál a kórtermedben? Csak nem megint eltévedtél? – kérdezi ijedt arckifejezéssel.

 - Semmi gond, uram! – áll elé Jack – Csak levittem egy kis friss levegőt szívni.

 - Kérdés nélkül? Ráadásul hová tűnt a fáslija neki? – ragadja meg a csuklóm, amiből szinte patakként ömlik a vér – Valami felsértette a sebeket.

 - Eresszen el! – tépem ki a karom a szorításából – Már sokkal jobban vagyok. Hadd menjek le az udvarra a maga felügyelete nélkül! Azt hiszem, már nem az óvodában vagyunk.

 - Valóban nem – rázza a fejét, majd mélyen az enyémbe ássa tekintetét – De ez itt egy kórház, ahol mi vagyunk a felelősek az életedért! Épp ezért a viselkedést is elvárjuk. Úgyhogy innentől nincs ki-be járkálás a szobádban, megértetted?

 - Nem, uram – jelentem ki a szemébe bámulva, és olyan komoran, hogy egy pillanatra nem is tudja hova tenni, amit mondtam neki.

 - Fogadj szót! – int le Jack – A doktor úr valószínűleg halálra izgulta magát miattad. Bizonyára jogosan fél, hogy ismét kárt teszel magadban.

 Ez célzás volt, és én megértettem. Finoman bólintok, majd továbbhaladunk a folyosón, egészen a szobámig, ahol aztán magunkra csukjuk az ajtót.

 - Ha még egyszer ilyet csinálsz, saját kezűleg fogom elvágni a torkod! – mondja Jack haragosan.

 - Azért te is szépen meg tudsz alázni – vágom rá, és lehuppanok az ágyra.

 - Na, mutasd a csuklód! – gyengül el hirtelen, és leül mellém – Ezen több mint húsz heg van.

 - Plusz-mínusz a most szerzett példányok – mosolyodom el halványan.

 - Ez nem vicc – int le – Add ide a fáslit!

 Én engedelmeskedem neki, ő pedig finoman megfogja a kezem, majd a fáslival szorosan körbeköti.

 - Nem kéne rá valami fertőtlenítő? – kérdezem.

 - Most ez is elég lesz – feleli, és továbbtekeri a fáslit.

 Minden kézmozdulata olyan könnyed és finom, mintha valóban értene hozzá. Szinte szívet melengető, ahogyan gondoskodik rólam ez a fiú, aki talán még többet szenvedett, mint én. Aztán végez. A fásli a kezemen, az ajka pedig az enyémen. Szinte kikívánkozott. Próbálom minden erőmmel kiszorítani magamból a fájdalmat, ahogyan a hátamat lágyan simogatja, és érzékien csókol, amíg aztán meg nem szakad a kötelék. Az arcunk távolodik, a homlokunk pedig egymáséra tapad. Arcomat jobb kezében fogja, és hüvelykujjával lágyan simogatja.

 - Nehéz vagyok? – kérdezem hirtelen, arra célozva, amikor kiemelt a tujából.

 - Hülye vagy, és nem nehéz – röhögi el magát, megszakítva a romantikus hangulatot. Eltávolodik az arcomtól – Alig eszel valamit. Csoda, hogy nem halsz éhen.

 Valóban így van, de egyszerűen semmit nem bírnék letolni a torkomon.

 - Hát már próbálkoztam azzal is… - mosolyodom el, ő pedig szintén.

 - Van hatásosabb módszer is. Ha fejbe lövöd magad. Akkor szenvedned sem kell – kontrázza, mire mindketten elnevetjük magunkat.

 Tudjuk, hogy cseppet sem vicces, és azt is, hogy már mindketten majdnem meghaltunk. Volt rá példa, és még mindig úgy gondoljuk, úgy lenne a legjobb. A lassan hobbinkká vált öngyilkossági kísérletek száma minden nappal gyarapodik, és fog is, amíg a szívünkben a fájdalom ott van. De ott van, és ott is marad örökké, néhány heg képében. De talán, mi enyhíthetünk egymás fájdalmán. Ezekkel a gondolatokkal nézünk egymás szemébe, hosszan, és szavak nélkül tudjuk, hogy mire gondol a másik. Érintések nélkül érezzük, hogy a másiknak erősebb a puszta jelenléte annál, minthogy most egy ágyon ülünk. És remélem, hogy anya is így gondolja majd…