8. fejezet

Sziasztok! Most kicsit hamarabb folytattam, mint a megszokott időben, de gondolom ez nem gond.:) Szimplán csak megjött az ihlet. Egyébként ne haragudjatok a túl érzelgős, sok leírásos részek miatt, de mániám elhúzni a dolgokat, hogy minél jobban átjöjjenek az érzelmek, és jobban bele tudjátok élni magatokat. A szereplők is ezen okból kifolyólag nincsenek kitéve. Dolgozzon csak az a fantázia!^^ Jó szórakozást!

 Könnyű úgy álmodni, hogy közben alszol, de ha a valóságban kell képzeletet szülnöm, el kell szakadjak a külvilágtól. De nem merek. Félek, hogy aztán amíg ábrándozom egy jobb élet után, a valóság derült égből villámcsapásként hoz rám rémálmokat az életből, vagy épp fordítva. Mindig csak abba a világba kívánok majd menekülni, s hanyagul elfelejtem azt, ahol most élek. És mégis. Mégis mindig képzelődtem, és most is ezt teszem. Az utóbbi már be is valósult. Itt érzem csak jól magam, ott mélyen, belül, ahol senki nem zavar, és bármi megtörténhet. Ám Jack, bár annyira ragaszkodom az én belső világomhoz, néha képes kihozni belőle, és visszatéríteni oda, ami most van. Mégis miért harcolok érte, mikor tudom, hogy ő úgysem harcolna értem? Eddig úgy éreztem, hogy nincs elég szeretet, és nincs is kinek adni. De Jack valahogy más. Olyan, mint… Apám.

 Ahogyan szedem a virágokat a rétről, egyre inkább fájnak a gondolataim, és olyan érzést keltenek, hogy kedvem támadna ismét repülni. Felnézek az égre, és egy csapat feketerigót látok szállni a fejem felett. Egy toll hirtelen elhagyja az egyik madár testét, és lassan cikázva lehull, egyenesen a kinyújtott kezembe. Ez a toll már elszakadt madarától. Valami mélyen, a bőröm alatt, belőlem is kiszakadt már ez alatt a pár nap alatt. Talán a harag volt az. Mintha már kevésbé lennék olyan, amilyen voltam. Kedvesebbnek, és melegebb szívűnek érzem magam, ám a dühöt felváltotta a félelem, és a szomorúság. Csak most tudatosul bennem, mi is történt/történik velem, lábam összecsuklik, és elgyengülten esek össze, kövér könnycseppeket hullajtva a pázsitra. Mit tettem? Anyámat otthagytam azzal a szörnyeteggel. Biztosan őt bünteti, amiért eljöttem otthonról, vagy ami még rosszabb… Lehet, már nem is bünteti. Lehet, hogy már végzett anyámmal, és ez az ÉN hibám.

 Ebben a pillanatban hallom, ahogy valaki a nevemet kiabálja a hátam mögött, de nem fordulok meg, csak tovább zokogok.

 - Mi van veled? Jól vagy? – kérdezi Jack, leguggolva mellém.

 - Haza akarok menni! – kiabálom a talajon térdelve.

 - Ne sírj! – érinti meg a vállam, én pedig őrült sebességgel a nyakába ugrok. Próbálok erőt gyűjteni Jack testéből, ami mintha egyből nyugalmat árasztana, egyenesen a szívembe.

 Eleinte meglepődik, aztán ő is viszonozza az ölelést. A karjaiban, mintha kezdenék megnyugodni. Kezdem visszanyerni a normális légzési tempómat, és a zokogás is lecsendesül.

 - Sssh! – simogatja finomat sötétbarna, már majdnem fekete hajam, amiről még jobban megszorítom – Semmi baj! Én majd itt leszek veled.

 Ekkor felnézek, és mélyen égszínkék szemébe ásom tekintetem. Az övébe is félelmet látok, és értetlenséget.

 - Menjünk haza, jó? – kérdezi végül, megszakítva a pár perc nyugodt csöndet.

 Bólintok, és felszedem a földre szórt virágokat.

 A házába lépve, egyből a kanapén foglalok helyet, és mélyeket lélegzem.

 - Miért sírtál? – ül le elém.

 - Majd elmesélem. – sóhajtom – De előtte… Lehetne egy kérdésem?

 - Lehet. – bólint.

 - Mi a baj?

 Hirtelen kínos csend áll be, ő pedig, mintha valahol mélyen megbántottam volna ezzel a kérdéssel, lesüti a szemét, majd idegesen így felel:

 - Mégis mi a franc lenne? – neveti el magát lesajnálóan.

 - Hát, tudod… A kábítószer miatt…

 - Csak élvezem az életet! – áll fel – A faszagyerekek így nyomják, nem tudtad?

 Röhögve megrázza a fejét, és a hálószobája felé veszi az irányt.

 - Nem tudom… - sóhajtok, és lenézek – Akkor apám bizonyára nagy faszagyerek. – suttogom.

 - Mi van? – néz vissza rám, kissé idegesen.

 - Semmi. Csak nem értem.

 - Mit?

 - Hogy mi olyan menő abban, ha az ember minden nap berúg, a pénzét kábítószerekre költi, és fogadni mernék, hogy cigizik is. Számomra ez nem menő, hanem szánalmas!

 - Kuss! – üvölt fel, és elém lép, mire egyből elhallgatok – Kussolj el! Senki sem kérdezte, hogy neked mi a menő! És semmi közöd ahhoz, hogy én mire költöm a lóvém! Ha akarom, akkor szerencsejátékozom életem végéig, vagy amíg csöves nem leszek! Ha akarom, akkor kurvákat veszek belőle! És ha akarom, akkor drogokra fogom elkölteni az egészet! Érted? Az összes kibaszott pénzt!

 Csendben állok előtte. Aztán csak ennyit mondok halkan, mélyen a szemébe nézve:

 - Úgy élsz, ahogy akarsz.

 Jack csak ekkor fordul vissza, és sebes léptekkel bemegy a szobájába, majd becsapja maga mögött az ajtót. Én csak ott állok a nappali közepén, és azt sem tudom, mit tegyek. Ekkor azonban halk zokogást hallok meg a hálószoba felöl. Biztosan Jack az. Jó lenne tudni, hogy mi történt vele, de valamiért nem bízik bennem. De talán még én sem bízom benne eléggé. Végül is… Még csak most ismertem meg. De akkor miért bánt így a fájdalma?