4. fejezet

Sziasztok, nagyon régen írtam már, remélem, azért még emlékeztek rám!:) Most egy újabb résszel érkeztem, fogadjátok sok szeretettel!XD

 Poharak koccanása, hangos nevetés és beszélgetés hangja lepi el a kocsmát. Néha kicsit megrettenek az ittas vendégektől, de azért jópofát vágok a kiszolgálásukhoz.

 - Kaphatok még egy dobozzal? – gyűri össze a kezében tartott Millert Jack.

 - De már ittál hármat. Nem elég? – kérdezem – Be fogsz rúgni.

 - Nem érdekel. – röhög, majd rávágja az asztalra a dobozt.

 - Baj van?

 Jack szája szélén vékony nevetőráncok jelennek meg, majd így szól:

 - Csak szolgálj ki, baby!

 - Ezeket is ingyen kaptad, ideje fizetni ha kell még. – rázom a fejem, de igazából egyáltalán nem akarok neki többet adni. Már három doboz után is kezd furcsán viselkedni. Nem szeretem az ittas embereket, mert mindig apám jut eszembe.

 - Jól van! Akkor tartsd meg a hülye sörödet! – áll fel, majd azzal a lendülettel hanyatt is vágódik a földön.

 Ijedten odarohanok, hogy felsegítsem, de ő csak ellöki a kezem.

 - Hagyjál békén, egyedül is fel tudok állni! – kiabál, én meg gyorsan félreugrom.

 Jack viszont sehogy sem tud felállni, csak a padlón vergődik. Kezdek aggódni érte.

 - Szedd már össze magad! - ragadom meg a karját, és felhúzom – Mi a szar van veled?

 Jack arca sápadt, a szeme alatt pedig vastag, lila karikák díszelegnek.

 - Te szívtál valamit? – kérdezem rémülten.

 - Csak egy kis szart. Nem ér semmit!

 - Mit?

 - Metamfetamint! – kiáltja nevetve.

 - Gyakran használsz ilyet? – próbálok nyugodtnak látszani, de közben teljesen bepánikolok. Nem igazán ismerem ezt a drogot, de azt tudom, hogy apám is él hasonló különös nevű szerekkel. Utálom.

 - Hagyj békén! Inkább adj még piát!

 - Jack! Figyelj rám! Hallod? – kiabálok a vállát rázva – Menjünk haza! Úgy értem, hozzád! Pihenj le, vagy nem tudom!

 Hangom remeg, szemem pedig könnybe lábad. Alig ismerem ezt a fiút, de ha csak a nevét meghallom egy kábítószernek, amit szed, azon nyomban aggódni kezdek.

 - Jó, jó, nyugodj meg! Tök jól vagyok, oké? – mosolyog a kezem megfogva – Ha hazaértünk, bulizhatnánk egyet! – kacsint, de én szinte teljesen sokkos állapotban vagyok.

 - El kell mennem! Később visszajövök! – lehelem oda a főnökömnek, majd a választ meg sem várva kirángatom Jack-et az ajtón.

 - Ej, ej! Hova ez a nagy sietség? Ennyire izgatott vagy? – nevet mögöttem.

 - Mondd meg, hogy hol laksz! – fordulok hátra, de ő csak röhög – Mondd meg!

 - Oké, oké, nyugodj meg, cica! Arra, amerre mutatok! Nézd csak! Haha! – mondja, én pedig most már elsírom magam – Mi bajod, baby?

 - Ne nevess! Fejezd be! Gyerünk haza! – törölgetem erősen a könnyeim, majd újra karon ragadom, és csak rohanunk a mutatott irányba.

 Minden egyes nevetés Jack szájából, minden egyes ház, ami mellett elfutunk, minden egyes ember, aki a közelünkben lépeget, minden egyes gondolat félelemmel tölt el. Visszatérnek az emlékek. Ahogyan apám hangosan üvöltött, ahogyan összetörte a mamámtól kapott nyuszi perselyem, amit annyira, de annyira szerettem… Az egyetlen egy dolog volt, ami megmaradt tőle. És ez mind-mind az alkohol és a drog hibája!

 - Héj, héj! Hová rohansz, itt vagyunk! – kiált egy apró ház mellett megállva.

 Sóhajtok, és az ajtó elé lépek. A kilincset csak le kell nyomnom, és már bent is vagyunk. Nem zárta be az ajtót.

 - Feküdj le! Hozok vizet! – utasítom, és remegve a csap elé lépek.

 - De nem akarok aludni! Nem ezért jöttem ide veled! – akaratoskodik az asztalt csapkodva.

 - Már pedig én nem fogok veled lefeküdni, pláne, hogy ilyen állapotban vagy!

 - Akkor majd holnap, oké? – ragadja meg a karom mosolyogva, a pohár pedig nagy zajjal kifordul a kezemből, és a koszos padlóra csapódik. A víz pocsolyaként teríti be a konyha egy részét, én pedig ijedten rántom ki magam Jack szorításából.

 - Mégis mi a fenét képzelsz magadról? Azonnal húzz aludni! – kiabálok, és közben ismét könnyek lepik el a tekintetem – Nem hallottad? Tünés innen, te perverz dög!

 Zokogva csúszok le a nedves parkettára, és csak arra tudok gondolni, hogy nem akarok itt lenni. Nem akarom feltakarítani a tócsát. Nem akarok holnap dolgozni. Nem akarok semmit! De legfőképpen nem akarok élni.

 - Ne sírj! – ül le mellém, és átkarol.

 - Hagyjál már! – lököm el magamtól, és nagy lendülettel felpattanok – Menj aludni, jó?

 - Oké, oké! – áll fel nevetve, és a szobája felé tart – De azért majd gyere, ha meggondoltad magad! – kacsint, és beleveti magát az ágyába.

 Én csak elfátyolosodott tekintettel nézem, ahogyan magából kikelve, teljes extázissal ugrál az ágyon, forog rajta, majd a következő pillanatban bekapcsolja a magnót. Havy metal tölti be a ház csendjét. Lehajtom a fejem, és kilépek az ajtón. Még utoljára visszatekintek a drogtól pörgő Jack-re, és utána futva elindulok. Magam sem tudom, hogy hova rohanok, csak megyek egészen előre, majd egyszer csak megtorpanok. A kis ház magányosan áll egy nagy tó közelében, és én egy szikláról tekintek le a mélybe. Lassan, óvatosan leülök a nagy kő szélére, és erősen lüktető szívemet figyelmen kívül hagyva elmerülök a gondolataimban…

 Vajon miért kezdte el használni a szereket? Miért él itt magányosan? Velem is annyi minden történt az életem során, mégsem folyamodtam drogokhoz. Talán attól jobb lenne. Talán segítene elfeledni apám szörnyű emlékét. Az egyik felem ezt mondja. A másik, jelenleg még erősebb, pedig meggátol benne. Azt mondja; nem tehetem! Élnem kell! Nem adhatom fel! Nem lehetek olyan, mint apám! Csak olyanná nem akarok válni.

 Gondolatok lökdösik egymást fejemben, és egyre jobban érzem, hogy a hullámokban érkező fájdalom lassan elnyom, és zokogva fekszem el a szikla tetején. Ahogy lehunyom a szemem, egyre jobban érzem, ahogyan a szívem ver, és ahogyan a mellkasom emelkedik. A reménytelenség halk zokogása visz álomba, és még ott sem hagy nyugodni. Majd talán holnap újra lesz erőm…