2. fejezet

 Estére a kocsma melletti sikátorban húzom meg magam. Nem túl kellemes menedék, de legalább nem találhatnak rám az éjszakai sötétség miatt. A koromfekete ég, szinte ontja magából a hideg levegőt, én pedig a táskámba elrejtett pokrócba burkolózom, az egyik ház falához dőlve. Az ég hirtelen megdörren, és pár másodperc múlva kövér esőcseppek hullanak az égből, majd óriási vihar kerekedik. Szerencsémre a ház teteje pont elrejt a zivatartól, ám lassan egy kisebb tócsa képződik alattam, hála a lefolyó víztől, így nem úszom meg, és mégis nedves leszek. Nem tudok aludni, mert túl sok minden kavarog a fejembe, és bár a vizet lassan megszokom, a sötétség némi rémületet kelt bennem. Mintha néhol egy árny bukkanna fel késsel a kezében, és mindnek olyan alakja van, mint apámnak. Az eszemben a rossz emlékek egymást lökdösik, és mind egyszerre jelenik meg a szemem előtt. A félelem egyre nagyobb bennem, és remegve terülök el a földön. Remegek az ázottságtól, a fázástól, és a rettegéstől. Nem akarom látni az árnyakat, így erősen leszorítom a két szemem, majd bármennyire is félek, az álom lassan elnyel, és újabb képek jelennek meg előttem. Sötét alakok mindenfelé, késsel a kezükben, akár a valóságbeli látomásaim. Szinte érzem, ahogyan az egyik erősen a falhoz szorít és a csontos kezében tartott késsel lassan mély sebet vág a nyakamba. A fejem lehull, és az álmom elillan. Izzadva és zokogva kelek fel, majd egy erős mozdulattal letörlöm csípő könnyeimet az arcomról. Közbenézek. A sikátor falai bomladoznak, és csak néhol világítja meg a hajnali napsugár, és azt is csak kijjebb. Teljesen befészkeltem magam a sötét és eltakart végébe, így mikor lassan felállok és kifelé lépdelek, a szememet össze kell szorítanom, mert bántja a napfény. Az utcákat pocsolyák díszítik, és a házak tetejéről is csöpög még az esővíz. Az én ruhám is szinte teljesen elázott, így vacogva, fejemre ráhúzott kapucnival ülök le az egyik a nap által megvilágított padra.

 Nem maradhatok örökké az utca lakója, kell találnom valahol egy kényelmes alvóhelyet, ám először munkát kell keresnem. Mihez értek? Hol nézzek körül először, hol érdemes próbálkoznom? Egy pillanat alatt eszembe jut a kocsma, hol az este bújtam el. Ott sem maradhatok viszont túl sokáig, mivel nyilvános hely. Sóhajtásom nyeli el gondolataimat róla, majd mégis úgy döntök, hogy ott próbálkozom először.

A kocsmába belépve, ismét a sötét és kellemetlen hangulat fogad, és egyből az jut eszembe, hogy mégis ki a franc adna munkát egy 15 éves lánynak egy olyan helyen, ami tele van alkoholistákkal, és őrültekkel. Végül bátorságomat összeszedve odalépek a kocsmároshoz, és habozás nélkül rávágom:

- Szeretnék munkát.

A férfi először meghökkenten néz, majd hangosan felnevet.

- Drágám! Menj haza! Te még nem dolgozhatsz, ezt te is tudod.

- Munkát akarok, ebben mi nem világos? - kérdezem idegesen.

A kocsmáros ismét ledermed egy pillanatra, majd sejtelmesen előrehajol.

- Komolyan szeretnél itt dolgozni? - kérdezi mélyen a szemembe nézve. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy a szája rendkívül büdös szagot áraszt.

- Már mondtam, nem?

- Egy nap próbaidőt kapsz, de egy rontás, és ki vagy rúgva! - mondja komolyan.

- Hogyhogy ilyen könnyen beleegyezik? - vonom fel az egyik szemöldököm.

- Kevesen vagyunk. De figyelmeztetlek, hogy nem tudunk túl sok pénzt adni!

A szám sarkában nevetőráncok jelennek meg, majd legyintek, és beállok a pult mögé.

- Pincér vagy, és nem csapos! - szól rám a férfi.

- De valamit ki is kell vinnem, nem? - nézek rá szemtelenül.

A férfi csak a szemöldökét forgatva megy be a raktárba, én meg elkezdek dolgozni.

Ennyi piásat kiszolgálni nem valami kellemes dolog, de még mindig jobb, mint várni, hogy a sikátorban pusztuljak el. Néhány vendég elég pofátlanul áll hozzám, így én is hasonlóképpen bunkó vagyok velük, mire kicsit visszavesznek az arcukból. Vannak kissé perverzek is, akik a hátsóm fogdosásával foglalják el magukat, de én mindig egy erős pofozással hárítom el a nyúlkáló kezeket. A nap végére teljesen kifáradok, és unottan a pultra dőlök.

- Kész vagyok! - jelentem ki, mikor a kocsmáros furcsán rám néz – Teljesen kész vagyok!

- Azt látom! - vigyorog – Fel vagy véve!

- Kösz. - sóhajtok, és elégedetten csúszok le a pultról – Kérhetek egy apróságot?

- Mit?

- Aludhatok itt? - kérdezem egyszerűen.

- Csöves vagy? - vigyorog.

- Valahogy úgy. - bólintok.

- Ha jó lesz a raktárban, gyere be. - mutat az ajtóra, én meg hálásan besétálok, és hanyatt vágom magam egy nagy halom zacskón.

Az álom gyorsabban kap el mint eddigi éjszakáimon, de mikor benne vagyok ugyanúgy kergetnek az árnyak, mint előző este...