Táskámmal a
vállamon rohanok át a városon. Hátra sem nézek, csak futok, ahogyan a lábam
bírja. Még magam sem tudom, hogy hová tartok, de valahogyan szabadulnom kell.
Az épületek egyre nőnek, ahogyan közelebb érek hozzájuk, majd ahogyan lehagyom
őket ismét összemennek. Már elhagytam a városom, de nem tudok megállni, mert
tudom, hogy nem vagyok biztonságban. Mikor végül elfáradok, egy kocsmánál állok
meg. Körbenézek, majd mikor megnyugodva látom, hogy sehol sincs senki, belépek
az ajtón, melynek a tetején lévő csengő, abban a pillanatban megcsendül.
Lihegve ülök le az egyik székre, és mivel nem akarok kockázatot vállalni,
fejemre húzom a kapucnim. Látom, ahogyan minden szem rám szegeződik.
Hangtalanul próbálok elvegyülni a tömegben, és nem nézek semerre, csak az étlap
mögé bújva gondolkodom. Öt percet adok magamnak, hogy kitaláljam, hová megyek
ezután. Most, hogy megszabadultam a gonosz apámtól, nem maradt más hátra, mint
egy biztonságos lakhely keresése. Hirtelen egy idegen férfi lép mellém, és így
szól:
- Leülhetek,
kisasszony? Nincs több szabad asztal.
A kissé kövér alak
elég rémisztően fest, ahogyan a kocsma ablakából átszűrődő fény megvilágítja
hosszú szakállával fedett arcát. A szemöldöke aránytalanul nagy, az orra pedig
rendkívül hegyes. A szaga sem túl bizalomgerjesztő, ugyanis bűzlik a piától.
Bár nem túl szimpatikus számomra az ember, mégsem akarok bunkónak tűnni.
- Csak tessék! -
bólintok.
A férfi ahelyett,
hogy az előttem lévő üresen tátongó padra ereszkedne le, mellém gyömöszöli
magát, és teljesen a sarokba szorít. Kissé kellemetlen számomra ez a helyzet,
így minél udvariasabban próbálom megkérni, hogy helyezkedjen arrébb:
- Elnézést! -
szorítom ki magamból valahogyan ezt a szót.
A férfi, mint ha
meg sem hallaná, még jobban rám mászik.
- Elnézést! - kiáltom
egy kicsit hangosabban.
Megint nem hall,
így elvesztem a türelmem, és most már teljes energiámból üvöltöm:
- Arrébb tudná
tolni a nagy seggét, uram?
A férfi meglepődve
bámul rám, majd gyorsan felugrik, és mint aki ott sem volt, elsomfordál egy
másik asztalhoz.
- Köszönöm. -
motyogom magamban, és újra elmerülök gondolataimban.
Egyedül kell
megtalálnom a helyem a nagyvilágban. Már nem számíthatok, a szinte terrorban
élő anyámra, akit ugyanúgy, mint engem, vert a férje, azaz az apám. Volt, hogy
olykor-olykor még a konyhakést is elővette, csak mert esténként eljárt a
kocsmába inni, és nem éppen megfelelő állapotban tért haza, de anyám nem mert
szólni sosem a rendőröknek, érthető módon. Utálom apámat. Az összes lila, kék
vagy zöld foltom tőle származik, de ugyanez nem mondható el a karomon lévő
vágásokról. Olykor-olykor, mikor már nem éreztem, hogy bármi is jobb lesz még,
előkaptam a borotvát, és a pengéjével okoztam magamnak fájdalmat, amitől úgy
éreztem jobb. Az iskolában mindig hosszú ujjú pólókban jártam, csak hogy ne
lássák sebeimet. Sajnos nem csak ez volt a probléma apámmal, hanem lassan az én
természetem is megváltozott, hála neki. Egyre bunkóbbá, és erőszakosabbá
váltam, és már lassan az egész iskola megutált. Egyedül maradtam, és még
édesanyám sem tudott segíteni, mert apa szinte teljesen összeverte. A ma este
volt a legdurvább, ami feltette a pontot az i-re, ugyanis anyának eltörte a
lábát is, meg a karját is. Ő mondta, hogy meneküljek el tőle, és azt ígérte,
majd minden rendben lesz. Tudom, hogy ez nem igaz. Tudom, hogy már semmi nem
lesz rendben, és biztos vagyok benne, hogy apa majd mindent meg fog tenni
azért, hogy megkeressen engem, és pokollá tegye a további életem. Mert nekem,
Sarah Artmensonnak az élete, még csak most kezdődik...
*-*
VálaszTörlés